Ne pánikolj, sportolj, akkor is, ha nincs remény!

Aprócska lány voltam, de már igazolt sportoló. A Marczibányi térre jártam edzeni, a kondinapokon az utcán futottunk, körbe-körbe, jó 8-10 kört, ami nagyjából ugyanennyi kilométernek felelt meg. A művelődési ház tövében a gyalogosok kijártak egy ösvényt a füvön, mi mindig arra kanyarodtunk, csak hogy tíz-húsz métert spóroljunk körönként.

Az edzőnk gyakran arra fordult a kocsijával, hogy meglessen bennünket. Próbálta elmagyarázni, hogy miért nem csal az ember a tíz-húsz méterekkel, de akkor még nem jött át az üzenet.
Akkor még nem…

Huszonhárom éves nő voltam. A János kórház pszichiátriáján kezeltek. Pár nappal korábban vitt be a mentő egy brutálisan pusztító pánikrohammal. Fogalmam sem volt, hogy mi zajlik körülöttem. A nyugtatók ellenére sem tudtam aludni és enni. A családom ijedtségénél csak az enyém volt nagyobb.

Az orvosom azt mondta, hogy a sport jót fog tenni, próbáljak valamit mozogni. Elkezdtem futni a kórház udvarán, mert akkor még nem mehettem egyedül az utcára. A reggeli vizit előtt már letudtam azt a pár száz métert.
Amibe majdnem minden alkalommal szinte belehaltam…

Negyven kilóra fogytam vissza. Az életem nem volt más, mint menekülés. A saját pánikbetegségemmel is alig boldogultam, amikor kiderült, hogy a férjemnek súlyos szenvedélybetegsége van.

Egyik pillanatról a másikra én lettem a családfenntartó, a férjem betegségéből adódó anyagi terheket éppen úgy én cipeltem, mint a gyerekneveléssel járó aggodalmakat. Azonnal vissza kellett mennem dolgozni, hogy a felszínen tudjunk maradni. Egyéves volt a lányom ekkor, én harminc.

És hamarosan újra előkerült a futócipő.

Negyvenévesen rá kellett jönnöm, hogy a futás nem az én sportágam. Hiába voltam fitt, hiába jártam edzőterembe és volt kitűnő az állóképességem, mindig fájt valamim, ha futottam. Leginkább a derekam és a térdem nem bírta a terhelést, de ennél is nagyobb problémát okozott, hogy az alsó lábszáram rendszeresen zsibbadt, ha elkezdtem futni.

Volt, hogy csak három kilométer, máskor már ötszáz méter megtétele után. Mégis ebben az évben lefutottam életem első félmaratonját. Sírva érkeztem be a célba. A könnyeimben benne volt minden: legyőztem lábfájást, zsibbadást, pánikot, egzisztenciális összeomlást – és győztünk a férjem betegsége felett is.

Beadtam a válóperes papírokat.

Negyvenkét évesen súlyos döntést hozott az orvosom: a folyamatosan begyulladó ciszták miatt mindkét mellemet le kell operálni. Pokoli fájdalmakkal járt a műtét, az edzőterembe mégis visszatértem egy hónap múlva, de a futás okozta rázkódás még a kocogást sem tette lehetővé. Fél évet hagytam ki, szorító melltartóban kezdtem újra. A lábam zsibbadt, de futottam. És boldog voltam.

Nem tudom, miért vette el tőlem az isten a felhőtlen futás élményét, de nem hagytam magam. Ha már nem futhatok zsibbadás és fájdalom nélkül, futok úgy, de kevesebbet. Meguntam az orvoshoz járkálást, a manuálterapeuták, gyógymasszőrök igyekezetét, belefáradtam a reménytelen kiútkeresésbe. Ezért hát elkezdtem triatlonozni.

A bökkenő csak az volt, hogy nem tudtam úszni és kerékpározni. 43 évesen megtanultam mindkettőt – a rengeteg munka mellett nem volt egyszerű –, és teljesítettem életem első triatlonversenyét Keszthelyen, sprinttávon. Futni csak 5 kilométert kellett. A sportbarátaimmal együtt, kéz a kézben értünk célba.

Itt ülök a gép előtt. 44 múltam. Most fejezem be a 23 évnyi sportújságírást, mert a lapot, ahol dolgozom, felvásárolta az egyik politikai befektető. Van hova fordulnom, két éve edzősködöm is, a Ne pánikolj, sportolj közösségem növekszik, gyarapszik, sok cég keres meg, amelyekkel immár együtt dolgozom. Készül a 2018-as motivációs határidőnaplóm, lesz saját sportruházatom, annyi ötletem van, hogy három élet sem lenne elegendő megvalósítani őket.

De tudjátok, min gondolkozom? Hogy miként tudnék újra fájdalommentesen futni. Az önfejlesztő programot már elkezdtem: erősítem az alsó lábszáramat, sokat ugrálókötelezem, vádlizom, hengerezek. Nem tudom feladni. Pedig talán fel kéne. De azt, amit a futásban megtalálok, nem találom meg semmi másban. A legtermészetesebb mozgás, ha futok, egy vagyok a mindenséggel.

Vágyom a gyerekként elcsalt méterekre.

Most már értem, hogy az edzőm akkor miről beszélt.
Nagyon is értem…